Ma reggel, mikor mentünk, nem a helyén feküdt. Kicsit arrébb. Evivel ketten felemeltük, és a helyére raktuk. Nagyon rosszul van. Egész nap vele vagyunk, Evelin, én és a többi kutya. Mindannyian vele vagyunk, vigyázunk rá. Nemrég nagy sírás volt. Brendával sírtunk. Brenda sírt. Odahajoltam hozzá, átöleltem, és beszéltem vele. Elmondtam neki, mit érzek, és ő sírt. Fájt neki, hogy ez történik. Ezzel, hogy ő sírni kezdett, mégjobban megsiratott. Rossz a kiskutyámat szenvedni látni. A kutyát, aki felnevelt engem, aki 5 éves korom óta velem van jóban-rosszban. Akivel felnőttem, aki az én dajkám, aki engem tanított az életre. Az első kutyám. Hozzá hasonló nincsen, mert ő a legjobb! És most azt látom, hogy beteg. Nem tudom, hogyan segítsek neki. Nem tudom lekűzdeni ezt. Nem tudok neki segíteni..tehetetlen vagyok..és ez nagyon rossz. Csak ülök mellette, és nézem őt. És nem tudok segíteni...
Na, sietek vissza hozzá, csak feljöttem pár percre, ebédelni, meg ilyenek...
