Ma van 2 hete, hogy nincs velem.
Nagyon hiányzik. De.. még mindig nem fogtam fel. Egyszerűen hihetetlen. Olyan, mintha még mindig úgyan olyan lenne minden, mint volt.
Ő mindig velem marad. Megbeszéltük. Mindig itt lesz velem, és vigyáz rám, vigyázunk egymásra. Mert nélküle nem tudnák meglenni. Azon a héten, mikor zajlott a betegség, minden nap elmondtam neki, hogy soha nem eresztem el, nem hagyom elmenni, ne csinálja ezt, velem kell maradnia. Ő ezt megtette. Aztán mikor már nagyon rosszul volt vasárnap..és a fejemet fejéhez emeltem, és ő sírt.. én.. bár nagyon nehezen, mert alig tudtam beszélni, könnyekkel kűzködve mondtam neki, hogy ha nagyon szeretne már menni, akkor mehet, megengedem, de soha ne hagyjon el.
HIÁNYZIK!
Hiányzik a társasága, bár ugyanúgy beszélek hozzá..
Szeretném végigsimítani gyönyörű dús bundáját, szeretnék a kezemet a hosszú szőrébe túrni.. szeretném látni azokat a csodálatos szemeket. A szemeket.. amiből árad a szeretet, a biztonság, a bizalom.. csak bele kellett néznem a szemeibe..és mindig megnyugtatott. Mindent elárult az a tiszta tekintet. 
Hiányoznak a közös séták, olyan furcsa, hogy nincs senki állandóan a nyomomban..
