Kezdjük az elején...
OTELLÓ... ő az egyik barátom. Róla nem beszéltem még itt, a honlapomon már tettem róla említést, ami így hangzik:
"...2002-ben Brendának kiskutyái születtek Nikótól. Az egyik kan kiskutya huzamosabb ideig tartózkodott nálunk, aki szintén fontos szerepet töltött be az életemben. Sokat tanultam tőle, nála kezdtem el komolyabban foglalkozni a kutyaneveléssel. Rengeteg könyvet olvastam a kutyafajtákról, a betegségekről, a kutyakiképzésről, mindenről, ami egy kezdő kutyást érdekelhetett. Ekkor voltam 11 éves. Otellónak megtanítottam néhány dolgot, vele ismertem meg az agilityt is - elméletben. Nem láttam még soha ezt a sportot, se videón, se élőben, de a szabályzat már a kezemben volt. Otellót az általam épített akadályokon ugrattam, és azt gondoltam, az a lényeg, hogy a szabályzatban megadott paraméterekre képes legyen. Ez az ugrásmagasság és a távolugró hossza volt. Ám, ez az egész itt annyiban maradt, mint említettem, Otelló csak egy ideig lakott nálunk..."
Otelló 2002. augusztus 18.-án született. Ő Brendám kisfia, az apja pedig Nikó. Még nem lehetett elválasztani, de apu talált neki gazdit, egy barátja személyében, aki előre szólt, hogy amíg nem tudja elvinni, maradhat-e. Persze :)
Közben telt-múlt az idő, Otelló egyre hozzám nőtt, olyanok voltunk, mint két jóbarát. Sok minden történt velünk, jókat sétáltunk, tanulgattunk, Otelló eltörte a lábát, rengeteget játszottunk, akadályokat ugrottunk ("agility")... stb.
Otelló rendkívül labdamániás volt, bekattant a labda láttán :) Ezenkívül az elemlámpa fényét akarta mindig elkapni :D Egy imádnivaló kis rosszcsont. Két szuperokos, szuperjó, fantasztikus kutyától örökölt mindent, ő egy szuperkutya :D
De.. eljött az idő..
A cég befejezte a munkálatokat, készen lett a kerítés, és minden, Otellónak mennie kellett. Kértem én persze aput, hogy maradhasson, de hiába.. 11-12 évesen mondhattam én bármit. Otelló már 1-1,5 éves volt, mikor mennie kellett. Bennem egy világ dőlt össze. Otelló Sopronba egy céghez ment, éjszaka ő volt a telepőr. (ő lett volna..) Aztán mikor este lett, kiengedték a kennelből az egész területre, majd reggel jött a telefon, Otelló eltűnt.. nincs meg. Éppen indultunk el otthonról.. Aztán mikor a főúthoz értünk, Otelló szembe jött velünk. De, apunak es sem volt elég, vissza kellett vinnünk. Sírhattam én éjszakákat át, könyöröghettem, de nem engedték meg, hogy maradjon. Visszavittük, megcsinálták a kerítés alját, ahol a rés volt és ahonnan ő mindenféle nehésség nélkül kimászott. Látogattam mindig, vittem neki labdát, kaját, és mondtam, mit hogyan kell csinálni vele. Pár nap múlva, mikor mentem le az udvarra, Otelló a többiekkel feküdt a füvön. :) Hazajött :D Mivel nyitva volt a kapu, bejött. Hazajött.. szeret.. :)
De nem, ez nem volt elég... megint visszament. Most, mint kiderült a drótkerítést rágta szét, hogy kijöhessen. Kennelbe lett zárva. :(
Utáltam a helyzetet, utáltam, hogy nem tehetek semmit, utáltam már mindenkit, aki a cégnél volt..
Egyik reggel apuval Ausztriába mentünk. Kinyitottam a kaput, és abban a pillanatban hátra is dőltem, mert Otelló fellökött, és nyalta az arcom. Örült :) Nem hittem el, itt van, szeret, hazajött. Az én kutyám :)
Egy telefon után kiderült, valahogyan a kennelből rágta ki magát.. Nem tudom, hogyan, nem is érdekel. Már nem kellett visszamennie. Itt maradt.
Eltelt egy kis idő (pár hét..hónap..) és aputól érdeklődött valaki, hogy nem-e tud kutyát, mert neki kellene. Így történt, hogy Otelló Kópháza szélére, egy lovas farmhoz került. Belémbeszélte mindenki, hogy nagyon frankó helye lesz, mert nagy helye lesz, egész nap mozoghat, mindenféle állat között lehet. Na persze..
Minden héten, ha tudtam minden nap mentem hozzá, vittem neki kaját, beszélgettem vele, ölelgettem, szeretgettem, sírtam neki. Kértem, hogy jöjjön vissza. Mondtam, hogy szeretem. Megőrültem, hogy nem lehet velem, szomorú voltam..
Aztán rá kellett jönnöm, hogy nincs is olyan jó helye. Ki volt kötve, és szomorú volt. Nekem ennyi elég volt, én mikor legközelebb mentem, mondtam, hogy elég, meg fogom szöktetni. Odaértem. Kerestem, kérdeztem, hol van. A válasz: Elszökött :-O
Most is fáj nagyon, amit akkor átéltem. Rengeteget kerestem. Kérdezgettem, nem-e látták, minden nap biciklivel végigjártam a falut, s kerestem őt, kiabáltam neki. Azt mondták, a lovarda másik kutyájával ment el, egy kuvasz szukával. Néhányan mondták, hogy talán látták valamikor, de nem biztos, hogy ő volt. Kerestem.. :(
A mai napig, amikor megyünk a faluban, vagy megyünk Sopronba, nézem az utakat, a tájat, hátha felbukkan, hátha.. De nem.. nincs itt, és a szívem meghasad.
Nem tudok róla úgy írni, hogy ne sírjam el magam. Mindenki azt hiszi, már nem fáj, már nincs bennem az a genya érzés.. de itt van. Soha nem múlik el.. hisz én tehetek róla, hogy nincs itt, az én hibám az egész. Éveken át szomorkodtam látványosan, kerestem, visszavártam, kérdezgettem szüleimtől.. : Anyu/apu.., hol van most az Otelló, hazajön még?
Még mindig bennem van.. még mindig össze vagyok törve, nem tudom elviselni, hogy hagytam, hogy ennek az egésznek ilyen vége legyen. Hol van az én kis Otikám??
Mi van vele? Én még szeretném őt, szeretném megérinteni, szeretném megsimogatni, látni őt, szeretném, hogy itt legyen. Ő az én kutyám. Az enyém. Senki másé. Az én remek kutyám. :(
Hibás vagyok, nem tudok a múlttól elszakadni.. Szeretem ezt a kutyát.. és mivan, ha ő már nem szeret engem :(
Képek Otelló szívemről (nagyon rossz minőségűek, mert fényképről lettek beszkennelve):
És akkor itt kezdődik a következő rész...
"Győző 3 év körüli (2006) németjuhász féle kedves, barátságos kan kutyus. Bundája fekete, barna lábakkal és fehéres mellénnyel. Menhelyre került-2004.06.27. - kennel: 4"
Szokásom, hogy menhelyek, oldalak gazdikereső kutyáit nézegetem.. ott bukkantam rá Győzőre..:
Ezt a képet látva látva maradt a szám, és már alig vártam, hogy hazaérjek és elmondjam mindenkinek, hogy megtaláltam :) Otelló megvan. Hazaérve megmutattam a képet, szerintük is hasonlít.. Máris mentek az e-mailek, és telefonok, hogy honnan van a kutya, hol van a kutya, milyen, játékos-e, nem-e csinálnának röntgent a lábáról, hogy törött volt-e, szeret-e labdázni, követi-e az elemlámpa fényét...stb.
Ennyi mindent nem tudtak megnézni egy menhelyen..
Kiderült, hogy Budapest mellett van Gyömrőn, már nem emlékeznek, hogy került be, se semmi másra...
Pár nap, talán 1-2 hét sem kellett és ott voltunk, odamentünk Gyömrőre.
Kiszálltunk a kocsiból, nagyon büdös volt, a levegőben nem lehetett mást érezni, csak erős kutyaszarszagot.. :S
Mindegy, engem nem érdekelt..bementünk..
kegyetlen egy hely..hatalmas nagy mocsok, sár, rengeteg kutya egy helyen..mind ugatott.. Átadtuk a 15 kg kutyakaját, amit vettem, és Győző felé vettük az irányt. Odajött a ketrechez. Adtam neki jutalomfalatot. A többieknek is, akik ott voltak, vele egy kennelben. Simogattam, beszéltem hozzá. De.. ő Győző.. ő nem Otelló..
:(
Megkérdeztem, ki lehet-e engedni, de a válasz az volt, csak akkor, ha el is visszük, mert komoly harc kell, hogy őt onnan ki lehessen szedni, mert a kennelben a másik két kutya nem engedi ki. Nem engedték ki. Moslék volt a földre burítva. Én nem tudtam mást mondani, csak, hogy mentsük meg, kérlek, vigyük ki innen. Tudtam, hogy ő egy idegen kutya, de nem bírtam ezt nézni..
Szülők feltétele az volt, ha Otelló az, akkor hazahozhatom, és nálunk lakhat, de nem Oti volt, ezért nem hozhattam el.
Nagyon szörnyű dolgok vannak ott.. szörnyű egy hely..
Meghasadt a szívem. Hazafelé menet, meg sem szólaltam. :(
Most..újból rámtört egy hatalmas érzelemhullám. Hiányzik a Brenda, eszméletlenül hiányzik, megemészt a gondolat, hogy nem lehet itt.. És hiányzik az Otelló, szörnyen bánt, hogy mi történt.. és mindez miattam.. :(
És ki fogom onnan hozni Győzőt, nem hagyom bent. Ide nem hozhatom, mit tehetnék?? Ha valaki tud valamit, segítsen..
Már intézkedem, de valamit mindenképpen kell, nem maradhat ott, bent, ki kell szabadítani..
Legalább őt meg akarom menteni..
